Mindig későn érő típus voltam.
35 évesen éreztem úgy, hogy készen állok a házasságra.
38 évesen mondtam ki: gyereket szeretnék!
Késő? Igen, az.
38 évesen, túl egy méhen kívüli terhességen, amelynek a jobb oldali petevezetőm lett az áldozata. (És szerencsésnek éreztem magam 24 évesen, mert nem én magam lettem az áldozat...)
Tehát 38 évesen, egy petevezetővel, gyereket szerettem volna...
Hendikeppes? Igen, az.
35 évesen éreztem úgy, hogy készen állok a házasságra.
38 évesen mondtam ki: gyereket szeretnék!
Késő? Igen, az.
38 évesen, túl egy méhen kívüli terhességen, amelynek a jobb oldali petevezetőm lett az áldozata. (És szerencsésnek éreztem magam 24 évesen, mert nem én magam lettem az áldozat...)
Tehát 38 évesen, egy petevezetővel, gyereket szerettem volna...
Hendikeppes? Igen, az.
Épp ezért nem akartam az időmet vesztegetni, egyből a nőgyógyásznál kezdtem.
Rövid úton kiderült, hogy az egyetlen meglévő petevezetékem el van záródva.
38.
Így az első lépés: petevezeték átfúvás.
Már tudom: életem legfájdalmasabb 15 perce volt.
Valamiért esélyt akartak adni a természetes útnak, és elhittem azt is, hogy a lombikot meg kell, hogy előzze inszemináció amelyre két alkalommal a Kaáli Intézetben került sor - mint az egyik legnagyobb hírű és legrégebben működő intézetben. Én választottam.
Már tudom: rossz választás és elvesztegetett idő volt.
39.
A két sikertelen és felesleges inszemináció után következett az első (IVF) lombik program az azóta megszűnt Cyris Magánklinikán, melynek eredményeként túlstimuláltak, ami 24 (!) petesejt érését jelentette nálam.
Ekkor volt először halálfélelmem...
És bár végigmentünk a protokollon, megtörtént a beültetés, a siker esélye minimális volt. Ezt persze nem mondták. A bizalmam elszállt, megijedtem és úgy éreztem nem figyelnek rám eléggé.
Már tudom: az első folyamat sokszor ahhoz kell, hogy megismerjék a leendő anya szervezetét.
Rábeszéltek egy következő protokollra, hiszen már jobban tudták, miből, mennyit, hogyan kell a - meglepően érzékeny - szervezetemnek adagolni.
De a hitem és a bizalmam elveszett. Nem sikerülhetett a második lombik folyamat sem.
40.
A következő a Forgács Intézet volt. Itt történt először, hogy elküldtek különféle vizsgálatokra. Például anti müllerian hormon szint mérésre. Az Intézetvezető pedig leült velünk szembe és elmondta az esélyeket.
Ült a nagy íróasztal túloldalán és azt mondta: 10%
Kijózanítóan hatott. De talán éppen ezért vágtunk bele a harmadik IVF programba.
Már tudom: itt kezdtem megérezni, mit jelent ebben a folyamatban az elengedés.
Úgy éreztem, profin átlátják a helyzetem. Néha már olyan érzésem támadt, talán megismernek, netán kedvelnek is. Csupán ennyitől is jobban bele tudtam lazulni a számolás-szúrás-leszívás-beültetés-várakozás körhintájába.
Ez volt az a pont, amikor nem értettem, miért nem sikerült?
Már tudom: az is egy elvárás, amikor azt hiszem mindent jól csinálok, minden jól történik, tehát az eredménynek is jónak kell lenni.
41.
A negyedik lombik már rutin volt. Ráadásul ez alkalommal az előző stimulálásból lefagyasztott petesejtekkel dolgoztak. Ezért az egész folyamat kevésbé volt megterhelő. Igen. Én pedig átestem egy másik végletbe. Ellazultam, mint a rongybaba. Hibáztassam magam? Nem teszem.
Már tudom: ez egy természetes folyamat, amelynek állomásait sokszor nem lehet kikerülni.
42.
Nagyon sokat tépelődtem a következő beavatkozás előtt. Így, amikor az ötödik lombik folyamat beültetéséhez érkeztünk, a kis hátulkötős hálóingemben ezt mondtam a műtőben: Doktor úr, én most vagyok itt utoljára!
Már tudom: ez tényleg így történt...
A pozitív terhességi teszt után az Intézetben is őszintén velünk örültek, amikor a magzati szívhangot először hallottuk meg.
10-11 hetes terhes voltam, amikor kiderült, ikerbabákat várok.
A várandósság folyamatába az asszisztált reprodukciós intézet már nem vállal részt. Ott álltam 42 évesen, ikerterhesen, 5 lombik után és a nőgyógyászom azt mondta: ő ilyen komplikált terhesgondozást és szülést nem vállal.
12 hetes várandósan kellett új szülészorvos után néznem...
Túl ezen a nehézségen is, boldog hetek következtek. Egészen a 21. hétig.
Ekkor egy ultrahang vizsgálat során a következő kérdést tette föl a doktornő:
Tudja, hogy az egyik baba kisebb? És tudja, hogy nem mozog?
Így tudtam meg, hogy az egyik babánk nem él...
43.
4 hónap, azaz 17 hét, azaz 119 nap egy kórházi szobában.
Ez következett. Mert a másik babánk élt és növekedett. 119 napon át figyeltek, vigyáztak, vizsgáltak nap, mint nap a kórházban. 119 napon át aggódtunk, várakoztunk, bizakodtunk, hogy a lányunk egészségesen megszületik.
És megszületett.
53.
A lányom most 10 éves, egészséges, okos és gyönyörű kiskamasz.
Már tudom:
Abban az 5 évben, amíg megmásztam a SAJÁT Himalájámat, megtalálhattam volna annak a módját, hogy a lányom édesapja magáénak érezze, ami történik velünk.
Nem az ő hibája volt, hogy ebben a medikalizált és elidegenített folyamatban szinte a technikai személyzet szerepét töltötte be.
Talán megtalálhattuk volna együtt annak a lehetőségét, hogy abban az 5 évben megmaradjunk egymás szemében férfinak és nőnek, szerelmespárnak, mert észrevétlenül veszítettük el ezeket a szerepeinket.
Tudatosíthattam volna, hogy milyen változásokon megyek én magam keresztül és elkerülhettem volna, hogy az önértékelésem, a női énképem darabokra hulljon.
A lombikprogram önmagában az egyik legerősebb válási rizikófaktor, függetlenül attól, hogy sikeres-e a folyamat.
Nem tudom, másképp történt volna-e velem, velünk és a 10-ből, nem ahhoz a 7-hez tartoznánk ma, akiknek végül felbomlott a kapcsolata és teljesen újraépítettük az életünket? Külön-külön.
54.
Nem ígérhetem senkinek, hogy mindez nem történik meg vele.
De azt tudom, hogy értő támogatással föl lehet készülni arra, hogy jobban csináld. Föl lehet készülni azokra a törvényszerű változásokra, amelyeket nem tudtok kikerülni majd. Lehet erősebben, tudatosabban, kiegyensúlyozottabban végigmenni ezen az úton. Melynek eredményként sokkal nagyobb esélyed lesz arra, ahogy úgy csináld végig a lombikot, hogy ne veszítsd el az eddigi életed.
Ezért döntöttem úgy, hogy a Himalája program elindításával speciálisan és kifejezetten azoknak szeretnék a társa lenni, akik éppen a saját hegyeiket másszák, amit lombik programnak, IVF-nek, asszisztált reprodukciónak hívnak.
A Himalája programról a gombra kattintva olvashatsz.
Rövid úton kiderült, hogy az egyetlen meglévő petevezetékem el van záródva.
38.
Így az első lépés: petevezeték átfúvás.
Már tudom: életem legfájdalmasabb 15 perce volt.
Valamiért esélyt akartak adni a természetes útnak, és elhittem azt is, hogy a lombikot meg kell, hogy előzze inszemináció amelyre két alkalommal a Kaáli Intézetben került sor - mint az egyik legnagyobb hírű és legrégebben működő intézetben. Én választottam.
Már tudom: rossz választás és elvesztegetett idő volt.
39.
A két sikertelen és felesleges inszemináció után következett az első (IVF) lombik program az azóta megszűnt Cyris Magánklinikán, melynek eredményeként túlstimuláltak, ami 24 (!) petesejt érését jelentette nálam.
Ekkor volt először halálfélelmem...
És bár végigmentünk a protokollon, megtörtént a beültetés, a siker esélye minimális volt. Ezt persze nem mondták. A bizalmam elszállt, megijedtem és úgy éreztem nem figyelnek rám eléggé.
Már tudom: az első folyamat sokszor ahhoz kell, hogy megismerjék a leendő anya szervezetét.
Rábeszéltek egy következő protokollra, hiszen már jobban tudták, miből, mennyit, hogyan kell a - meglepően érzékeny - szervezetemnek adagolni.
De a hitem és a bizalmam elveszett. Nem sikerülhetett a második lombik folyamat sem.
40.
A következő a Forgács Intézet volt. Itt történt először, hogy elküldtek különféle vizsgálatokra. Például anti müllerian hormon szint mérésre. Az Intézetvezető pedig leült velünk szembe és elmondta az esélyeket.
Ült a nagy íróasztal túloldalán és azt mondta: 10%
Kijózanítóan hatott. De talán éppen ezért vágtunk bele a harmadik IVF programba.
Már tudom: itt kezdtem megérezni, mit jelent ebben a folyamatban az elengedés.
Úgy éreztem, profin átlátják a helyzetem. Néha már olyan érzésem támadt, talán megismernek, netán kedvelnek is. Csupán ennyitől is jobban bele tudtam lazulni a számolás-szúrás-leszívás-beültetés-várakozás körhintájába.
Ez volt az a pont, amikor nem értettem, miért nem sikerült?
Már tudom: az is egy elvárás, amikor azt hiszem mindent jól csinálok, minden jól történik, tehát az eredménynek is jónak kell lenni.
41.
A negyedik lombik már rutin volt. Ráadásul ez alkalommal az előző stimulálásból lefagyasztott petesejtekkel dolgoztak. Ezért az egész folyamat kevésbé volt megterhelő. Igen. Én pedig átestem egy másik végletbe. Ellazultam, mint a rongybaba. Hibáztassam magam? Nem teszem.
Már tudom: ez egy természetes folyamat, amelynek állomásait sokszor nem lehet kikerülni.
42.
Nagyon sokat tépelődtem a következő beavatkozás előtt. Így, amikor az ötödik lombik folyamat beültetéséhez érkeztünk, a kis hátulkötős hálóingemben ezt mondtam a műtőben: Doktor úr, én most vagyok itt utoljára!
Már tudom: ez tényleg így történt...
A pozitív terhességi teszt után az Intézetben is őszintén velünk örültek, amikor a magzati szívhangot először hallottuk meg.
10-11 hetes terhes voltam, amikor kiderült, ikerbabákat várok.
A várandósság folyamatába az asszisztált reprodukciós intézet már nem vállal részt. Ott álltam 42 évesen, ikerterhesen, 5 lombik után és a nőgyógyászom azt mondta: ő ilyen komplikált terhesgondozást és szülést nem vállal.
12 hetes várandósan kellett új szülészorvos után néznem...
Túl ezen a nehézségen is, boldog hetek következtek. Egészen a 21. hétig.
Ekkor egy ultrahang vizsgálat során a következő kérdést tette föl a doktornő:
Tudja, hogy az egyik baba kisebb? És tudja, hogy nem mozog?
Így tudtam meg, hogy az egyik babánk nem él...
43.
4 hónap, azaz 17 hét, azaz 119 nap egy kórházi szobában.
Ez következett. Mert a másik babánk élt és növekedett. 119 napon át figyeltek, vigyáztak, vizsgáltak nap, mint nap a kórházban. 119 napon át aggódtunk, várakoztunk, bizakodtunk, hogy a lányunk egészségesen megszületik.
És megszületett.
53.
A lányom most 10 éves, egészséges, okos és gyönyörű kiskamasz.
Már tudom:
Abban az 5 évben, amíg megmásztam a SAJÁT Himalájámat, megtalálhattam volna annak a módját, hogy a lányom édesapja magáénak érezze, ami történik velünk.
Nem az ő hibája volt, hogy ebben a medikalizált és elidegenített folyamatban szinte a technikai személyzet szerepét töltötte be.
Talán megtalálhattuk volna együtt annak a lehetőségét, hogy abban az 5 évben megmaradjunk egymás szemében férfinak és nőnek, szerelmespárnak, mert észrevétlenül veszítettük el ezeket a szerepeinket.
Tudatosíthattam volna, hogy milyen változásokon megyek én magam keresztül és elkerülhettem volna, hogy az önértékelésem, a női énképem darabokra hulljon.
A lombikprogram önmagában az egyik legerősebb válási rizikófaktor, függetlenül attól, hogy sikeres-e a folyamat.
Nem tudom, másképp történt volna-e velem, velünk és a 10-ből, nem ahhoz a 7-hez tartoznánk ma, akiknek végül felbomlott a kapcsolata és teljesen újraépítettük az életünket? Külön-külön.
54.
Nem ígérhetem senkinek, hogy mindez nem történik meg vele.
De azt tudom, hogy értő támogatással föl lehet készülni arra, hogy jobban csináld. Föl lehet készülni azokra a törvényszerű változásokra, amelyeket nem tudtok kikerülni majd. Lehet erősebben, tudatosabban, kiegyensúlyozottabban végigmenni ezen az úton. Melynek eredményként sokkal nagyobb esélyed lesz arra, ahogy úgy csináld végig a lombikot, hogy ne veszítsd el az eddigi életed.
Ezért döntöttem úgy, hogy a Himalája program elindításával speciálisan és kifejezetten azoknak szeretnék a társa lenni, akik éppen a saját hegyeiket másszák, amit lombik programnak, IVF-nek, asszisztált reprodukciónak hívnak.
A Himalája programról a gombra kattintva olvashatsz.
RSS Feed