Lombiküzenetek #1 - Születésnap. A tizedik.

Születésnap, a tizedik.
Az első kétszámjegyű, az első kerek.
Határtalan gyönyörűség, hogy ez a pattanásosodó, visszabeszélő, nyegle kiskamasz az enyém.
Már 10 éve nézhetem, ahogy évről-évre változik, nő és minden évben boldoggá tesz.
Az ő születésnapja az én ünnepem. Mert engem választott, mert hozzám jött, mert én lehetek az édesanyja.
Tizedik.
Talán ettől kéne, hogy különleges legyen.
De mégsem ettől lett az.
Hanem attól, amit felszínre hozott a háború, amely karnyújtásnyira zajlik tőlünk. A rémisztően valóságos valóság, ami nem egy háborús film, nem egy híradós tudósítás valahonnan egy másik földrészről.

Aki tudja, tudja, aki nem az most tudja meg.
Flóra az ötödik lombik kezelésemben született meg.
38 éves voltam, amikor belevágtam, majdnem 43, amikor megszületett.
Nagyon nagy utat jártam végig.
Ahogy mondani szoktam: akkorát legalább, mintha a Himaláját másztam volna meg.
És a Himalája megmászása is a hegy lábánál kezdődik…
Álltam egy elképzelhetetlenül hatalmas hegy lábánál. Álltam és napokon át gondolkodtam azon, hogyan sikerülhet felérnem a csúcsra.
Mások játszi könnyedséggel teljesítették életüknek ezt a feladatát.
Persze lehet, hogy fiatalabbak, egészségesebbek, ösztönösebbek voltak, mint én.
Mégsem jutott eszembe, hogy ebben keressem az okát annak, hogy az én hegyem sokkal nagyobb.
Úgy éreztem néha, mintha végeláthatatlan párbeszédeket folytatnék saját magammal.
Ma úgy gondolok vissza rá, talán a saját tudattalanommal beszélgettem.
És ennek a beszélgetésnek mindig volt egy visszatérő, néma párbeszéde. Néma, mert csak kérdések voltak, válaszok nem.
- Szabad erre a világra gyermeket szülnöm?
- Milyen jövő várhat rá?
- Mi történik a nagyvilágban majd az Ő életében?
- Mi lesz, ha elfogy az ivóvíz?
- Mi lesz, ha küzdeni kell a normális emberi életért?
- Mi lesz vele, ha már én nem leszek és nem segíthetem a bajban?
- Ha egyedül kell megküzdenie a létért, az ételért, az otthonért?
Nem osztottam meg ezeket a szó szerint mardosó kétségeimet senkivel.
Nem, mert nevetségesnek éreztem magam.
Hiszen a gyermekvállalás, a gyermekáldás egy magától értetődő, ösztönös dolog kellene, hogy legyen. Vágy, ami a család létrejöttének az alapja.
Ki az a hülye, aki ilyeneken tépelődik?
Ki az a hülye, aki azon morfondírozik 2007-ben, 2008-ban, hogy lesz-e ívóvíz majd 2040 környékén?
Ki az a hülye, aki attól aggódik, hogy a gyermekének lesz-e élhető élete, lakása, étele?
Ha ezen gondolkodnának a nők, kihalna az emberiség…
De én ezen gondolkodtam.
Álltam a Himalája lábánál és világossá vált, hogy ilyen teherrel a hátizsákomban soha nem fogom megmászni.
Elkezdtem hát a mentális edzéseket.
Segítővel és egyedül dolgoztam azon, hogy ezeket a kétségeimet hátrahagyva képessé váljak arra, hogy édesanya legyek.
Hogy feltétel nélküli hittel és fenntartások nélküli akarással vágjak bele az újabb és újabb kezelés sorozatokba.
Jó munkát végeztem.
Vagy szerencsém volt.
Ez az, amit soha nem fogunk megtudni, de az eredmény szempontjából teljesen mindegy is.
Flóra megszületett.
És a Himalája megmászásához is kell szerencse, a felkészülésen kívül.
Most pedig itt ülök a kanapén.
Eltelt a nap, az Ő napja, az Ő tizedik SZÜLETÉSnapja.
Vége a boldog ünneplésnek, a lelkes készülésnek, a vidám köszöntéseknek.
De a gondolatok hajnal óta keringenek bennem, és hatalmas súllyal nehezednek rám.
A hátizsákom újra nehéz, a kérdésekre újra nincsen válasz.
Ülök, és megint végeláthatatlanul gondolkodom.
A fejemben most is válaszok után kutatok.
Tíz év telt el, és a mardosó kétségek félelmetesen közeli lehetőségekké változtak.
Itt vannak. Itt vannak a közelemben. Itt ülnek velem együtt a kanapén.
- Hogyan óvhatom meg?
- Hogyan teremthetem meg neki a biztonságos jövőt?
- Van-e, lesz-e, lehet-e biztonságos jövő?
- Mit kell abba a két bőröndbe csomagolnom, ha a mi megszokott és biztonságos életünket is letarolja valaki?
Felnézek az írásból és a félelmeim velem szemben állnak.
Vigyorogva, nevetve bámulnak rám.
Mintha azt kérdeznék:
- Na, ezt akartad?
- Kellett ez neked?
- Majd most megtudod!
- Látod? Nem te döntöd el, hogy az ÉLET milyen úton halad!
- Úgyis az lesz, amit mi akarunk!
És így, ahogy rájuk nézek válaszolni is tudok.
- Erős vagyok és tudom, mit kell tennem.
- Mindenre, bármire képes vagyok érte.
- Amitől félek, azzal így vagy úgy, de meg kell küzdenem.
Ijesztő a felelősség, amit öt lombik árán vállaltam.
De fogom a hátizsákom és képzeletben kidobálok belőle minden terhet.
Képzeletben belepakolom mindazt, ami a legfontosabb nekem.
Képeket az elmúlt éveinkből, sok-sok képet azokról, akiket szeretek és fontosak nekem.
Képzeletben fogom a hátizsákom és elindulunk Flórával.
Elindulunk azokra a helyekre, ahol boldogok voltunk, amit együtt már felfedeztünk.
Aztán megyünk tovább oda, ahová vágyunk, amit tervezgetünk.
Megpihenünk, amikor kedvünk tartja és elővesszük a képeket.
Képeket a múltról, ami boldog, békés, és álomszerű.
És így aztán bejárjuk lassan az egész világot.
Megyünk csak kézenfogva.
Nem fáradunk el.
Nézzük a hegyeket, az erdőket, tavakat, tengert és óceánt.
Süt ránk a nap, fekszünk a réten, fűszál a szánkban és boldogok vagyunk.

---