Ahogy ígértem, ma folytatom a saját történetem, és elmesélem újjászületésem egyik legfontosabb állomását.
A krízis -- mint ahogyan oly sokszor -- nem villámként csapott be. Lassan, hétről-hétre borította be a mindennapokat. A fáradtság, kedvetlenség, színtelenség fokozatosan erősödött.
A változást talán ilyenkor a legnehezebb észrevenni, éppúgy, mint a múló évek lenyomatát az arcunkon, a kilók lassú gyarapodását a testünkön.…
A krízis -- mint ahogyan oly sokszor -- nem villámként csapott be. Lassan, hétről-hétre borította be a mindennapokat. A fáradtság, kedvetlenség, színtelenség fokozatosan erősödött.
A változást talán ilyenkor a legnehezebb észrevenni, éppúgy, mint a múló évek lenyomatát az arcunkon, a kilók lassú gyarapodását a testünkön.…
Amikor ráébredtünk, hogy ezek már nem csak rossz érzések, félresikerült hétvégék, akaratlan összekapások, felületes érdektelenség, elkezdtünk a kapcsolatunkon dolgozni. Tenni érte tudatosan.
Az esti beszélgetésekben nehezen megtalált szavak, az óvatoskodó megfogalmazások, a sok hallgatás utáni önkifejezés, a valódi megnyílás nehezen ment.
Egy idő után azt vettem észre, hogy a kettőnk ügyét segítő beszélgetésekben nekem fontosabb, hogy a társamat segítsem, mozdítsam, kibillentsem, felrázzam.
Úgy éreztem, ha az ő elakadásán gördítenénk egyet, akkor a teljes változás beindulna.
De nem sikerült. Az őszinte, a tudattalan, a korlátoktól és elvárásoktól mentes férfit nem sikerült megszólítanom. És ezzel az én kudarcom nőtt még nagyobbra kettőnk kapcsolatában.
Megpróbáltuk ugyanezt két alkalommal is párterápián.
Az ellenállás, amelyet éreztem, szinte a falhoz szorított. Semmit nem ért az én őszinte, néha gyötrelmes és fájdalmas kitárulkozásom, hiszen visszapattant az ő általa emelt falakról.
Semmilyen módszer, praktika, érzelem vagy akár elengedés nem vezette rá az önmagához vezető belső útra.
Rengeteget gondolkodtam azon, hogy mivel és hogyan szólíthatnám meg a tudattalan énjét? Hogyan tudná föloldani az elásott, elrejtett fájdalmait, kudarcait? Milyen módon tehetné le a hosszú évek óta cipelt nyomasztó terheit? Miképp találhatná meg újra azt az önmagát, akit ő is és én is szerettem? Vagy egy másik, megújult ént, aki felelni tud azokra a kérdésekre, amelyek most feszítik, aki megtalálja a helyét most a világban, aki nem kiégett, feszült, túlterhelt, csalódott -- és mindeközben folyamatosan lelkiismeret-furdalástól terhelt...
A saját életemtől való menekülési vágyamat tanulásban akartam kiélni. Hasznos dolog persze, de a probléma lényegét megfogni nem segít... Vagy mégis?
Kisgyerek, munka, idős szülők, nagy ház mellett mégis milyen oktatásba vághat bele ötven körül a tanulási gyakorlatból rég kiesett ember?
Napokon át bújtam a felvételi tanácsadót, semmi kedvemre valót nem találtam. Félretettem. Pár nap múlva visszatértem. Ekkor már megakadt a szemem valamin...Vissza-visszatértem a leírásra, mint amikor nehezen döntöd el, hogy a méregdrága cipőt megveszed-e?
Rajzvizsgálati szaktanácsadó.
Ahogy egyre többször olvastam a képzés tematikáját, a fantáziám már szárnyalt. Igaz ugyan, hogy az elsődleges alkalmazási terület az, ahol nevelés, fejlesztés, képzés, újranevelés, korrekció, gyógyítás és rehabilitáció tevékenysége folyik.
De ugyan ezek közül melyikre nincsen szüksége egy beszélni, megnyílni képtelen, elakadt embernek?
Ekkor tudtam már, hogyha képes leszek az életemet megújítani, olyanoknak szeretnék segíteni, akiknek egyáltalán nem magától értetődő, hogy belső félelmeikről, szorongásaikról, vágyaikról, csalódásaikról, kudarcaikról, bűneikről beszéljenek.
Hogy akárcsak jelezzék környezetük felé: bajban vagyok, elakadtam, segíts!
Idealista meggyőződésemmé vált, hogy szavak nélkül szóra bírom őket.
Hogy elindítom őket belső útjukon anélkül, hogy a társadalmi elvárások szintjén -- beszéddel, más vagy mások előtti felvállalással -- meg kellene nyílniuk.
Döbbenetes volt az első alkalom, amikor csupán körök rajzolásával szembesült útitársam a kapcsolatai állapotával, összefüggéseivel, tudattalan tartalmaival.
Döbbenetes volt mindkettőnk számára...
Ekkor lettem én Vonalvezető. Fogom a kezedet és vezetem. Nem kell tudnod rajzolni. Hiszen a rajz talán a legelső ösztönös cselekedetünk, játékunk, önkifejezésünk. És ahogyan elfelejtünk felszabadultan énekelni, szégyenlünk önfeledten táncolni, úgy a rajzolásra is rátelepszik a megfelelés, az elvárások, az idő pora.
Nem kell, hogy TUDJ rajzolni. Csak fogd a ceruzát és húzz vonalat, kört. Használj színeket, ahogy éppen aznapi kedved tartja. És mindez belső világod térképe lesz, amit te magad fogsz megfejteni.
És miután rajzban már elmondtad, egészen természetes lesz, ha beszélgetni kezdünk...
Ha te is úgy érzed, a dilemmáid megfogalmazásában, megoldásában, felszínre hozásában ez a módszer segíthet, itt léphetsz kapcsolatba velem:>>>
https://www.rajzbanmondomel.hu/kapcsolat.html
Ha érdekelnek még személyes történeteim, tapasztalataim, biztass egy lájkkal, hogy tovább írjak
#letsdraw #önismeretszavaknélkül #rajzbanmondomel
Az esti beszélgetésekben nehezen megtalált szavak, az óvatoskodó megfogalmazások, a sok hallgatás utáni önkifejezés, a valódi megnyílás nehezen ment.
Egy idő után azt vettem észre, hogy a kettőnk ügyét segítő beszélgetésekben nekem fontosabb, hogy a társamat segítsem, mozdítsam, kibillentsem, felrázzam.
Úgy éreztem, ha az ő elakadásán gördítenénk egyet, akkor a teljes változás beindulna.
De nem sikerült. Az őszinte, a tudattalan, a korlátoktól és elvárásoktól mentes férfit nem sikerült megszólítanom. És ezzel az én kudarcom nőtt még nagyobbra kettőnk kapcsolatában.
Megpróbáltuk ugyanezt két alkalommal is párterápián.
Az ellenállás, amelyet éreztem, szinte a falhoz szorított. Semmit nem ért az én őszinte, néha gyötrelmes és fájdalmas kitárulkozásom, hiszen visszapattant az ő általa emelt falakról.
Semmilyen módszer, praktika, érzelem vagy akár elengedés nem vezette rá az önmagához vezető belső útra.
Rengeteget gondolkodtam azon, hogy mivel és hogyan szólíthatnám meg a tudattalan énjét? Hogyan tudná föloldani az elásott, elrejtett fájdalmait, kudarcait? Milyen módon tehetné le a hosszú évek óta cipelt nyomasztó terheit? Miképp találhatná meg újra azt az önmagát, akit ő is és én is szerettem? Vagy egy másik, megújult ént, aki felelni tud azokra a kérdésekre, amelyek most feszítik, aki megtalálja a helyét most a világban, aki nem kiégett, feszült, túlterhelt, csalódott -- és mindeközben folyamatosan lelkiismeret-furdalástól terhelt...
A saját életemtől való menekülési vágyamat tanulásban akartam kiélni. Hasznos dolog persze, de a probléma lényegét megfogni nem segít... Vagy mégis?
Kisgyerek, munka, idős szülők, nagy ház mellett mégis milyen oktatásba vághat bele ötven körül a tanulási gyakorlatból rég kiesett ember?
Napokon át bújtam a felvételi tanácsadót, semmi kedvemre valót nem találtam. Félretettem. Pár nap múlva visszatértem. Ekkor már megakadt a szemem valamin...Vissza-visszatértem a leírásra, mint amikor nehezen döntöd el, hogy a méregdrága cipőt megveszed-e?
Rajzvizsgálati szaktanácsadó.
Ahogy egyre többször olvastam a képzés tematikáját, a fantáziám már szárnyalt. Igaz ugyan, hogy az elsődleges alkalmazási terület az, ahol nevelés, fejlesztés, képzés, újranevelés, korrekció, gyógyítás és rehabilitáció tevékenysége folyik.
De ugyan ezek közül melyikre nincsen szüksége egy beszélni, megnyílni képtelen, elakadt embernek?
Ekkor tudtam már, hogyha képes leszek az életemet megújítani, olyanoknak szeretnék segíteni, akiknek egyáltalán nem magától értetődő, hogy belső félelmeikről, szorongásaikról, vágyaikról, csalódásaikról, kudarcaikról, bűneikről beszéljenek.
Hogy akárcsak jelezzék környezetük felé: bajban vagyok, elakadtam, segíts!
Idealista meggyőződésemmé vált, hogy szavak nélkül szóra bírom őket.
Hogy elindítom őket belső útjukon anélkül, hogy a társadalmi elvárások szintjén -- beszéddel, más vagy mások előtti felvállalással -- meg kellene nyílniuk.
Döbbenetes volt az első alkalom, amikor csupán körök rajzolásával szembesült útitársam a kapcsolatai állapotával, összefüggéseivel, tudattalan tartalmaival.
Döbbenetes volt mindkettőnk számára...
Ekkor lettem én Vonalvezető. Fogom a kezedet és vezetem. Nem kell tudnod rajzolni. Hiszen a rajz talán a legelső ösztönös cselekedetünk, játékunk, önkifejezésünk. És ahogyan elfelejtünk felszabadultan énekelni, szégyenlünk önfeledten táncolni, úgy a rajzolásra is rátelepszik a megfelelés, az elvárások, az idő pora.
Nem kell, hogy TUDJ rajzolni. Csak fogd a ceruzát és húzz vonalat, kört. Használj színeket, ahogy éppen aznapi kedved tartja. És mindez belső világod térképe lesz, amit te magad fogsz megfejteni.
És miután rajzban már elmondtad, egészen természetes lesz, ha beszélgetni kezdünk...
Ha te is úgy érzed, a dilemmáid megfogalmazásában, megoldásában, felszínre hozásában ez a módszer segíthet, itt léphetsz kapcsolatba velem:>>>
https://www.rajzbanmondomel.hu/kapcsolat.html
Ha érdekelnek még személyes történeteim, tapasztalataim, biztass egy lájkkal, hogy tovább írjak
#letsdraw #önismeretszavaknélkül #rajzbanmondomel
RSS Feed