Ülök a kanapén és rettenetesen fáj a nyakam, a vállam.
Fekszem az ágyban és nem...nincs olyan póz, amiben kényelmes lenne, nem feszülne, ellazulna.
Eljön az éjjel és felébredek a sugárzó fájadolmra, mely a karomba húzódik végig.
Mióta érzem ezt?
Fogalmam sincs. Nem tudom megmondani, olyan régóta társam már a mindennapokban ez a tompa fájdalom.
Tedd föl úgy a kérdést: mikor vettem észre a fájdalmat?
Fekszem az ágyban és nem...nincs olyan póz, amiben kényelmes lenne, nem feszülne, ellazulna.
Eljön az éjjel és felébredek a sugárzó fájadolmra, mely a karomba húzódik végig.
Mióta érzem ezt?
Fogalmam sincs. Nem tudom megmondani, olyan régóta társam már a mindennapokban ez a tompa fájdalom.
Tedd föl úgy a kérdést: mikor vettem észre a fájdalmat?
Ja, persze, igen...úgy 3-4 hónapja.
Aha! Éppen azóta, hogy legnagyobb és legterhesebb feladataim elrendeződtek, megoldódtak, megoldottam őket.
Amióta előfordul, hogy leülök a kanapéra. És nem csinálok semmit...
Amióta elmentünk nyaralni és 10 napig élveztem a semmittevés örömét.
Amióta nincsen tele a fejem, a sorban álló, pipálandó intézendővel.
Nyilván hétköznapi dolog ez, tudom.
A következtetésem mégis más talán, mint a legtöbbünknek, akiknek fáj a válla, háta, nyaka, gyomra. Akinek magas a vérnyomása, vagy nem tud aludni rendszeresen.
Igen a stressz. Az elmúlt időszakok szorongásai, félelmei, elfojtott indulatai. Ki nem mondott aggodalmai, várakozásai.
Tudom, igen, hogy ők ülnek a vállamon, hátamon, nyakamon.
Mégis a legerősebb gondolatom az, hogy ezek nélkül talán nem jutottam volna semmire!
Hogy szükségem van a hajtóerőre, amely tovább sarkall. Ami új lehetőségeket ad, célokat, kihívásokat fogalmaz meg. Amelyek izgalmasak és félelmetesek is egyszerre. Amitől szorongok, de tudom, hogy meg kell oldanom. Hogy akár erőn felül is teljesítenem kell.
Ez a motiváció.
Hogy hol van a határ? Nem tudok rá szakmai csak szubjektív magyarázatot adni.
Nincs határ.
Olyan ez, mint egy léggömb, ami hol pattanásig föl van fújva, hol fityegve leereszt. Fújjuk, fújjuk a léggömbbe a levegőt, míg az anyag recsegve-ropogva megfeszül. Míg úgy nem érezzük, mindjárt elpukkan, ha még egyet fújunk.
Aztán kis időre békén hagyjuk. Majd térültünkben-fordultunkban meglátjuk, hogy a lufi összeaszott, ernyedten lóg, himbálódzik valahol.
Nem jó érzés.
Újra fölfújjuk hát, míg bírja az anyag...
Aztán, ahol leggyengébb, ott egyszercsak megreped, kipukkan majd.
Hogy hol a határ? Senki nem tudja megmondani.
De a léggömb kereken, kidagadó, színes szárnyalásként szép. Úgy az igazi.
Vigyázhatnánk rá, fújhatnánk kevésbé feszesre, no de ki látott már félig fölfújt léggömböt repülni?
Ülök a kanapén, mint egy leeresztett léggömb.
Mint egy szomorú fittyenet, lógó vállal, nyakkal.
Gondolkodom.
Fejemben pakolom össze a következő napok feladatait: röntgen vérvétel, szakorvos, maszázs, torna.
Aha...meglesz ez.
Lassan kezdődik az iskola, szakkör, edzés, zeneiskola.
Jól van...alakul.
Asztalos, vízvezetékszerelő - még jönniük kell befejezni ezt-azt.
Ígérem, lassan, óvatosan fújom a lufit.
Tudom,már nem bír annyit, mint régen.
Igen, odafigyelek egy kicsit jobban magamra.
De a léggömbnek nagynak, kereknek, színesnek kell lennie, hogy szárnyaljon.
Jó, ígérem, majd óvatosan repülök...
Ha szeretnél többet tenni szorongásaid oldásáért, hogy jó eszközzé váljon céljaid elérésben, keress bátran ide kattintva >>>
Mert minden fejlődés szorongással jár (Riemann, 1998)
Aha! Éppen azóta, hogy legnagyobb és legterhesebb feladataim elrendeződtek, megoldódtak, megoldottam őket.
Amióta előfordul, hogy leülök a kanapéra. És nem csinálok semmit...
Amióta elmentünk nyaralni és 10 napig élveztem a semmittevés örömét.
Amióta nincsen tele a fejem, a sorban álló, pipálandó intézendővel.
Nyilván hétköznapi dolog ez, tudom.
A következtetésem mégis más talán, mint a legtöbbünknek, akiknek fáj a válla, háta, nyaka, gyomra. Akinek magas a vérnyomása, vagy nem tud aludni rendszeresen.
Igen a stressz. Az elmúlt időszakok szorongásai, félelmei, elfojtott indulatai. Ki nem mondott aggodalmai, várakozásai.
Tudom, igen, hogy ők ülnek a vállamon, hátamon, nyakamon.
Mégis a legerősebb gondolatom az, hogy ezek nélkül talán nem jutottam volna semmire!
Hogy szükségem van a hajtóerőre, amely tovább sarkall. Ami új lehetőségeket ad, célokat, kihívásokat fogalmaz meg. Amelyek izgalmasak és félelmetesek is egyszerre. Amitől szorongok, de tudom, hogy meg kell oldanom. Hogy akár erőn felül is teljesítenem kell.
Ez a motiváció.
Hogy hol van a határ? Nem tudok rá szakmai csak szubjektív magyarázatot adni.
Nincs határ.
Olyan ez, mint egy léggömb, ami hol pattanásig föl van fújva, hol fityegve leereszt. Fújjuk, fújjuk a léggömbbe a levegőt, míg az anyag recsegve-ropogva megfeszül. Míg úgy nem érezzük, mindjárt elpukkan, ha még egyet fújunk.
Aztán kis időre békén hagyjuk. Majd térültünkben-fordultunkban meglátjuk, hogy a lufi összeaszott, ernyedten lóg, himbálódzik valahol.
Nem jó érzés.
Újra fölfújjuk hát, míg bírja az anyag...
Aztán, ahol leggyengébb, ott egyszercsak megreped, kipukkan majd.
Hogy hol a határ? Senki nem tudja megmondani.
De a léggömb kereken, kidagadó, színes szárnyalásként szép. Úgy az igazi.
Vigyázhatnánk rá, fújhatnánk kevésbé feszesre, no de ki látott már félig fölfújt léggömböt repülni?
Ülök a kanapén, mint egy leeresztett léggömb.
Mint egy szomorú fittyenet, lógó vállal, nyakkal.
Gondolkodom.
Fejemben pakolom össze a következő napok feladatait: röntgen vérvétel, szakorvos, maszázs, torna.
Aha...meglesz ez.
Lassan kezdődik az iskola, szakkör, edzés, zeneiskola.
Jól van...alakul.
Asztalos, vízvezetékszerelő - még jönniük kell befejezni ezt-azt.
Ígérem, lassan, óvatosan fújom a lufit.
Tudom,már nem bír annyit, mint régen.
Igen, odafigyelek egy kicsit jobban magamra.
De a léggömbnek nagynak, kereknek, színesnek kell lennie, hogy szárnyaljon.
Jó, ígérem, majd óvatosan repülök...
Ha szeretnél többet tenni szorongásaid oldásáért, hogy jó eszközzé váljon céljaid elérésben, keress bátran ide kattintva >>>
Mert minden fejlődés szorongással jár (Riemann, 1998)
RSS Feed